Nem mindenki szereti a halat, s egy világéletében tengermentes ország lakóinak nem is igazán lehet felróni ezt a magatartást. A svájciak sem halbolondok, ebben tehát nagy közöttünk a hasonlóság, ami sajnos ezzel ki is merül. Ám szerencsére léteznek olyan vízi teremtmények is, amelyek kifejezetten a halakért nem rajongók kedvéért fejlődtek ki.

Mert igaz az, hogy vannak édesvizekben is nemes húsú – azaz kevésbé halízű – halak, de a legkevésbé halízűek a tengerből származnak, ami mellesleg az evolúció gonoszkás tréfája. Akik ugyanis nem kedvelik a halakat, azok többnyire tengerpart nélküli országban élnek, így a halteremtés koronái sokkal nehezebben, mi több, sokkal drágábban juthatnak el hozzájuk.

Ilyen csúcshal a tonhal, a kardhal vagy a rája, amelyeknek vízi lényhez képest tömör, ámde könnyű a húsa, és az általa kiváltott gasztrogyönyör éteri magasságokban lebeg szegény pórias pontyunk fölött. Az édesvízi és a tengeri halak kedvelői ugyan számos érvet képesek felhozni kedvenceik érdekében, de szomorúan be kell látnunk, hogy ebben a vitában minden helytállásunk ellenére nemigen lehet miénk a győzelem. Hiába van nekünk fogasunk, compónk vagy pisztrángunk, kiválóak ezek is, de egy halványbarnába játszó valódi, vastag tonhalsteak úgy borítja őket árnyékba, mint primadonna a jegyszedőlányt.

Ezekkel a tengeri méltóságokkal csak az a baj, hogy áruk idegborzolóan magas, ezt látva mindig csodálkozom, miért is értetlenkednek egyesek azon, hogy mennyire alacsony a hazai halfogyasztás. Ami olcsó, az nem túl jó, ami nagyon jó, az túl drága, azon lepődnék meg, ha mást mutatnának a statisztikák... Mérjék fel a sertéshúsfogyasztást, ott nem lenne okunk szégyenkezni. De szerencsére akad megmentő, mégpedig a lazac személyében, amely szemérmesvörös húsával könnyen megjegyezhető, és alighanem sokak számára ismerős.

A lazacnak kiváló húsa van, és ha a méregdrága vadlazac helyett beérjük a tenyésztett változatával – amely egyébként szintén kifogástalan –, akkor egy-egy ünnepibb alkalommal különösebb utánjárás nélkül asztalra tehetjük. A pontyon begyakorolt rántott módit azonban kerüljük, elvégre azt azért találtuk fel, hogy kissé ellensúlyozza a hal ízét, a lazacnál azonban semmi okunk nincs erre. Lazacot elkészíteni egyáltalán nem nehéz, nem kell félteni a drága alapanyagot. Mondok egy végtelenül egyszerű változatot – aki ezt is képes elrontani, az azonnal hivasson kőművest, és falaztassa be a konyhaajtót, nincs többé miért oda belépnie.

Vegyünk egy 60-80 dekás lazacfilét, vágjuk kétujjnyi széles szeletekre, szórjuk meg frissen őrölt borssal, majd mindegyiket tekerjük be hajszálvékonyra szeletelt szárított sonkába (pármai, bayonne-i, serrano), de ezek híján a szeletelt bacon is megteszi. Sózni nem kell, mert a sonka eléggé sós. 220 fokra előmelegített sütőben 10, legfeljebb 14 percet sütjük és készen is van. Jó társa a megpárolt, vajba forgatott ceruzabab.

A másik recepthez is ennyi lazac kell, amit 2x2 centis kockákra vágunk, és vajon pár perc alatt megpirítunk. Kivesszük a serpenyőből, a helyére dobunk 2-300 g kettévágott csiperkegombát, egy babérlevéllel fűszerezzük, felöntjük egy pohár száraz pezsgővel, és fedő alatt 25 percig pároljuk. Két deci tejszínt összekeverünk két tojássárgájával, és a megpirított lazackockákkal együtt a megpuhult gombára öntjük, majd nagyon lassú tűzön, szigorúan forralás nélkül besűrítjük. Fehér­ borssal ízesíthető. Maga a csoda! Hagyományőrzők ponttyal is elkészíthetik, ám ők csodát ne várjanak.

(forrás: metro.hu)